Isten veled, Frici!

Igen, tudjuk Minarik Ede óta – Mándy Iván és Sándor Pál halhatatlan filmjéből:  „Kell egy csapat!”.

Lehet azonban bármilyen briliáns edző, lehet aranylábú csatár, lehet kőkemény, de sportszerű hátvéd és lehet középpályás,  aki szétfutja a pályát, mégis mindez kevés, ha nincs igazi drukker, szurkoló a csapat mögött.

Ilyen drukker volt Molnár Ferenc, akit mindenki csak Fricinek ismert, szólított, aki – ha tehette – minden meccsen ott volt, mind a hazaiakon, mind az idegenbelieken.

Tudta, figyelte az ellenfelek eredményeit, megvette keddenként a Békés Megyei Hírlapot, hogy elolvassa a meccsekről szóló tudósításokat, tudakozandó, kik rúgták a gólokat, kik voltak a legjobbak a jók között.

Mert büszke volt a csapatra, a Bucsa SE-re, hogy újoncként feljutottak a megye II-be, s hogy ott is megállják a helyüket.

Nagyon hirtelen itt hagytál bennünket, Frici! Most már csak az égi grundokon szurkolhatsz értünk, ahol beláthatatlan széles mezők vannak, lobogó füvekkel, ahol talán Te is labdába rúghatsz az Albertek, Benék, Farkasok között; bár ott még labdaszedőnek lenni sem szégyen!

A mi emlékezetünkben Te maradsz a Drukker, a Szurkoló, aki onnan fentről is figyel minket, és érces hangod kiválik az angyalok és arkangyalok hangja közül, amint ellentmondást nem tűrően kiáltod: Hajrá Bucsa!